Harry Potter varázsigék tag

Ismét sziasztok!

Már régóta terveztem egy  tag-bejegyzést, és mivel most olyan meleg van, hogy élni sincs kedvem (pedig én 100%-ig nyár párti vagyok... utálom a hideget... ha netán kannibálok kezére kerülök inkább süssenek meg, mint hogy eltegyenek mirelitnek) így arra jutottam, hogy most megcsinálom.

Ezt a taget  azt hiszem Attila vlogján láttam, és gondoltam elcsóróm. (köszi, Attila :D)

Szóval kezdődjék a Harry Potter varázsigék tag!! *tűzijáték hang*

1. Expecto Patronum: Egy gyerekkori könyv, amihez jó emlékek kapcsolódna.

Egyértelműen a Fairy oak trilógia. Egyrészt nagyon élveztem az olvasását, másrészt ez volt az első trilógiám és az harmadik része az első könyv, amiért nem voltam hajlandó lefeküdni aludni, míg el nem olvastam.

2. Capitulatus: Egy könyv, ami meglepett.

Nehéz ügy, mert Apollón gyermekeként olvasás közben előre tudom szinte mindig mi fog történni. Még így is vannak ugyan fordulatok amik meglepnek, de nem olyan nagy dologban, viszont az a könyv aminek a végkifejlete teljesen más lett, mint gondoltam az a Csillagainkban a hiba.

3. Priori Incantatem: A könyv, amit legutóbb olvastál.

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos. Nagyon jó könyv, de engem a vége érzelmileg felkavart, így várok egy kicsit a folytatással. 

4. Alohomora: Egy könyv, ami bevezetett egy olyan műfajba, amivel korábban nem volt dolgod.

Két műfaj esetében tudom csak hogy melyik volt az első könyv, és az krimiben a Tíz kicsi néger (megjegyzem ez az első és egyetlen, de nem azért, mert rossz, csak egy hónappal ezelőtt olvastam, és sajnos hosszú a várólistám... de majd megpróbálkozok Sherlock Holmes-szal is) a másik pedig disztópiák közt az Éhezők viadala.

5. Commikulus: Egy vicces könyv.

A legviccesebb könyvek szerintem Cassandra Clare könyvei, de Rick Riordan, és Leiner Laura is tud valamit. 

6. Sonorus: Egy könyv, amit szerinted mindenkinek ismernie kellene.

Rick Riordan Percy Jackson és az olimposziak sorozata, valamint az Olimposz hősei sorozat szintén tőle. Ha pedig le lenne fordítva, és olvastam volna, akkor hozzátenném még a Kane-krónikákat. Nagy rajongója lennék az írónak? Csak egy picikét. De ezek a könyvek nem csak viccesek, izgalmasak, hanem tanítanak is, ezért úgy gondolom ennek kellene kötelező olvasmánynak lenni, pl. a Légy jó mindhalálig helyett (ti nem tudjátok, de nekem az a könyv az ősellenségem. Gyűlöletem iránta nagyobb, mint a Tizenhárom okom volt iránt.)

7. Exmemoriam: Egy könyv vagy egy spoiler, amit bárcsak elfelejthetnél.

Az én értelmezésem szerint a könyv, amit bárcsak elfelejtenék a Percy Jackson sorozat, mivel akkor újra úgy olvashatnám, mint először. Újra beleszerethetnék a világba, az író stílusába, na meg persze Leoba ;)

A spoiler pedig az Éjszakai cirkusz vége. Igaz, én kértem, mert úgy voltam vele, hogy így is, úgy is elolvasom, de azóta is pihenővágányon van. Ekkor jöttem r, hogy nekem max. akkor lehet spoilerezni, ha már olvasom a könyvet, és tetszik is.

8. Imperio: Egy könyv, amit az iskola miatt kellett elolvasnod.

A kötelező olvasmányok. :D És én becsületes, jó gyerekhez híven mindet elolvastam eddig. Kivéve az Egri csillagokat, de mentségemre szóljon, hogy elkezdtem, de azt hiszem nekem az túl nagy falat volt akkoriban.

9. Crucio: Egy könyv, amit fájdalmas volt olvasni.

Egyrészt volt a Neptunus fia Rick Riordantól, ami azért volt fájdalmas, mert tudtam, hogy egy évig nincs újabb rész, és erőnek erejével próbáltam lassítani az olvasáson.

Aztán ott volt a Hableányok kíméljenek Tera Lynn Childstől, ami fizikai fájdalmat olvasott, annyiszor kezdtem ütögetni a fejem a kezem ügyébe kerülő töri atlasszal. Egyszerűen az a lány olyan sötét, mint egy fekete lyuk.

10. Avada Kedavra: Egy könyv, amely ölni tud. /értelmezd úgy, ahogy szeretnéd/

Hm... esetleg a Tizenhárom okom volt, ugyan is én simán el tudom képzelni, hogy szerencsétlen befolyásolható kamaszok, azért lesznek öngyilkosok, mert magukra ismernek Hannah helyzetében.

Hát, ennyi lett volna a Harry Potter varázsigék tag. 

Remélem tetszett, és ha akarjátok írjátok meg kommentben, ti mit választanátok.

 

A változás szele söpört végig a blogon

Sziasztok!

Ebben a pokol tornácán fekvő világban, ahol pusztít a forróság eszembe jutott, hogy mi lenne, ha nem csak könyvekkel foglalkoznék. Persze az alap továbbra is az én kis könyvbirodalmam lenne, de olyan sok egyéb dolog van, ami érdekel, és olyan jól meg lehet őket kritizálni. Például lassan egy éve megismerkedtem az animék/mangák világával, de ott vannak még a sorozatok, filmek, animációs filmek is, és több nem jut eszembe, de biztos vannak mások is.

Egy szó mint száz rábeszéltem egy barátnőm, aki bevezetett a japán kultúra rajzolt szeletébe, (én pedig  őt a könyvek világába) hogy mostantól ő is ossza meg a fangirl élményeit legyen szó bármiről. 

Valószínűleg ő csak szeptembertől lesz szerves része a blognak, de mivel én se leszek minimum két hétig (táborozok, aztán Olaszországba megyek), így úgy gondoltam jobb, ha már most szólok.

Addig is jó nyarat mindenkinek és szurkoljatok nekem, hogy nem gyújtom fel a tábort/a megyét/magam/másokat a tűzszínház táborban. 

A tökéletes illusztrációja milyen lesz, mikor valami veszélyeset adnak majd a kezembe ;)

Marni Bates: Láthatósági mellény lúzereknek (Smith Gimi 2.)

Sziasztok!

A mai könyvnek az a helyzet, hogy nem olvastam az előzményét, mert nem volt túl érdekes, és félbehagytam, de szerencsére így is érthető volt. Most pedig következzék a Láthatósági mellény lúzereknek! :D

Történet: „Nem leszek többé Láthatatlan!” − Ez Jane Smith új jelmondata. A stréber lányt addig nem zavarta, hogy mindenki átnéz rajta, amíg két barátjával osztozott a lúzersorsban. De amióta Mackenzie Logannel jár, Corey-t pedig leköti rocksztár pasija, Jane magára maradt. És ebből elege van! Amikor a suliújságnál megbízzák, hogy írjon egy ütős vezércikket, úgy érzi, végre megmutathatja, nem az az életképtelen kis csaj, akinek mindenki hiszi. Arra azért nem számít, hogy ehhez előbb be kell mosnia egy izomagyú focistának, sőt még a suliból is felfüggesztik. És arra végképp nincs felkészülve, hogy egy idegesítő, szexi fotós srácot varrnak a nyakába, aki a sírba kergeti. Vagy inkább életre kelti?

Személyes véleményem: Először is tisztázzuk, hogy a csaj a borítón olyan, mint aki egy gömbhalat akar utánozni. Emellett maga a borító nagyon gyerekes hatást kelt.

És akkor most közlöm, hogy ez a könyv kaki. Igen, kaki, mivel ha az írónő egy ötéves szintjén hozza a történetet, akkor én meg egy öt éves szintjén reagálok. 

Az okok, hogy miért nem tetszett? 

1. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha a High School Musical könyvváltozatát olvasnám musical nélkül. (És nekem csak a dalok tetszettek a filmekből...) Szóval adott egy iskola ahol vannak a Menők és a Láthatatlanok.

Ilyen komoly hierarchikus rend felállítása után, nem is értem mi volt a bajom. Elvégre minden iskolában vagy menő cicababa vagy, vagy egy senki. Gratulálok Marni Bates! Kérem tartson kiselőadást még arról, hogy egy iskolában vagy híres és menő vagy, vagy pedig egy senki. Nem számít, ha vannak barátaid, velük is csak azért vagy, mert mind kirekesztettek vagytok. Szép barátság alapja ez! (Nekem legalábbis ez jött le...) Amúgy meg, most ez hogy működik, hogy a "lúzer" csajokért véletlenül mindig a legdögösebb pasik döglenek...?

2. A főszereplő egy hisztis p*csa, borzasztó barát és még csak nem is túl okos. Komolyan végig azért nyavalyog, mert a barátai le se szarják, meg nem hívják meg buliba, holott ő maga mondta, hogy nem túl partyarc, és inkább tanul. Azt hiszi, hogy a barátai majd biztos olvasnak a gondolataiban, és észreveszik a jellemváltozását. De még akkor is baja van, mikor -miután megemlítette Coreynek, hogy menni akar a koncertre- a barátja mindent megtesz, hogy szerezzen neki jegyet. De előtte "eszükbe se jutott, hogy esetleg menni szeretnék*. Na itt kaptam meg az első agyvérzést.

Az meg a másik, hogy mégis kinek képzeli magát, hogy miután fejezeteken keresztül a tudtunkra adta, hogy a barátai milyen szemetek mostanság (ami Mackenziere még úgy ahogy igaz is, de Coreyra egy rossz szava nem lehet), és így magát kb. piedesztálra állította, képes azt mondani Coreyra, hogy idegesítő, holott szerencsétlen gyerek, aki még csak el se hanyagolja ezt a libát, csak szeretné elmesélni a barátainak hogy mennyire szeretne együtt lenni a barátjával.

3. A történet nevetségesen sablonos, és kísértetiesen hasonlít kiskamasz korom filmjeire (gondolok itt főleg a disney filmekre). Ehhez hűen pedig tökéletesen kiszámítható. A végén lévő "váratlan fordulat" is annyira filmes volt... szerintem láttam is ilyet valamelyik ilyen suliújságos, vagy milyen filmben... de mi volt a címe... megvan! A Harriet, a kém.... de tuti volt más is... ha valaki tud még ilyet please ossza meg velem kommentben.

Na szóval a váratlan fordulatot már akkor tudtam, hogy mi lesz, mikor a 86. oldalon jártam.

4. Ez volt a legrosszabb... leszólták a Rómeó és Júliát! Én mint lelkes Shakespeare rajongó ezt nagyon érzékenyen vettem két okból is: 1. A Rómeó és Júlia az abszolút kedvenc művem, amit eddig olvastam a mestertől 2. Olyan ostoba dolgot írtak ürügynek, amiről minden ember, aki olvasta és rendelkezik intelligenciával, tudja, hogy hülyeség, viszont a kis 13 éveseknek, akik esetlegesen Marni Bates könyveit olvassák és ugyebár befolyásolható korban vannak, eszük ágában sem lesz elolvasni a drámát, mert ez a könyv így leszólja. 

Én pedig tényleg leplezetlen Shakespeare fanatikus vagyok. Még a környezetemben is csúnyán nézek azokra, akik azt mondják, hogy nem tetszett nekik, mert oké, nem vagyunk egyformák, de hogy ez a hisztis kiskamasz szinten álló... lány még ki is parodizálja... teljesen tévesen... csak példának okán: " egy tizenhárom éves lány megöli magát, mert a fiúja kiborult és megölte magát, mert azt hitte , hogy a csaj meghalt" Szerintem bárki aki használja azt a csöpp eszét, megnézi milyen korban játszódik a történet, és meglátja a fiatalok és felnőttek közti törést rájön, hogy itt a kötelességek elleni lázadás, a marcangoló bűntudat, a gyász is közrejátszik. Rómeó gyakorlatilag mindenét elveszti azért mert beleszeretett a lányba, amikor pedig őt is elveszti, nem lát más kiutat, Júlia pedig a kényszerházasság elől akar megszökni, hiszi, hogy a szerelmüket nem szabadna bűnösnek tekinteni, és hát meghal a szerelme is. Mások azért már eret vágnak, mert a pasi akivel két hete járnak szakít velük. De persze nem várhatom, hogy egy olyan csaj, akinek a legnagyobb gondja gyakorlatilag, hogy a barátai boldogok, ezt megértse.

Huh, jól eltértem a tárgytól. Bocsi, de ezzel tényleg nagyon felhúzott. De még Hamletet is teljesen félreértelmezte! Van egy rész, mikor Scottot Hamlethez hasonlítja, mi szerint rágódik a dolgokon és közben fogalma sincs róla, milyen fájdalmat okoz másoknak. Ez Scottra talán igaz, de Hamlet tudatosan okoz fájdalmat a számára kedves Opheliának.

5. Scott akármennyire is próbálják jó színben feltűntetni a fényképezőgépével, meg a zöld szemével nem több egy üres dióhéjnál. Folyton vigyorog, néha bedob egy kis kedvességet, néha egy igazi taj paraszt, néha meg rendesen kiosztja ezt a… csajt (ez volt az a pillanat, amikor egészen kedveltem)

Maga a történet megírása nem volt rossz, csak épp a helyszín, a karakterek, a történet, és leszólták az én kis szerelmespárom. :’(

Összegezzünk!

Borító: Hadd idézzem egyik kedvenc kritikusom, Szirmai Gergely szavait: „Hát ez ritka ronda lett. Részvétem.” 1/10

Akit imádtam: Corey

Akit utáltam: Jane, meg Elle se volt épp szimpatikus… családi vonás lehet a Smitheknél, hogy engem idegesítenek…

Amit imádtam: Öhm… talán a… oh, megvan! A végét.

Amit utáltam: Ami a vége előtt volt.

Végső összegzés: A saját kiskamasz énemnek talán tetszene, de én senkinek sem ajánlanám. Soha. Semmiképp.

0.5/5

Az én "kis" háremem 2. rész

Sziasztok!

Nagy tapsot Juliannek a Delírium sorozatból! (taps effect)

Julian ugyan csak a sorozat második részében jelenik meg, de már az első pillanattól rabul ejtett, és rögtön elfelejtkeztem Alexről (aki az első rész végén „meghalt”) és azért könyörögtem az istenekhez, hogy Lena is tegyen így.

Igazából nem nagyon emlékszem, hogy hogy írták le a külsejét, de lusta vagyok megkeresni, másrészt pedig én elég ritkán képzelem el a karaktereket úgy, mint ahogy le vannak írva, szóval az én elmémben Julian úgy néz ki kb. mint Alex Pettyfer. 

És most jöjjön a története: Julian a Delíriummentes Amerika alapítójának a fia (magyarul az ellenség bólogató kiskutyája… az elején…). Kiskorában halálos betegséget diagnosztizálnak nála, ezért számára a kezelés életveszélyes, de ő mégis vállalkozik, így az ő műtétje nagyon fontos a DMA-nak. Egy felvonulásszerű izén elrabolják Lenával együtt, és így kénytelenek egy kis időt együtt tölteni (bár a végére már nem hiszem, hogy bánják… :D). Megnyílik Lena előtt, és szépen lassan lebontja a belső falait. Én személy szerint imádok olyanról olvasni, amikor nem a csajszi az elveszett meg ilyesmi, hanem a srác az akinek rá kell jönnie, hogy amiben eddig hit hazugság, és őt kell megmenteni (kicsit feminista, de ez van). És bizony a végén nem a szőke herceg megy megmenteni a bajba jutott hercegnőt (lásd. első rész), hanem egy bátor és független (na jó, nem… de bátor) lány menti meg a srácot akibe (ha nem is vallja be) szerelmes.

Aztán jött a harmadik rész. Alex visszatért, és így kezdetét vette egy tök tipikus szerelmi háromszög, aminek már az elején tudtam, hogy ki lesz a befutó.

Volna egy kérdésem: Miért kell mindig az első pasinak győzni? Oké, hogy az első szerelem dolog tök jó, meg tök édes (én is imádom), de egyáltalán nem reális, és én egy év alatt (durván 110 könyv) egyetlen egy trilógát találtam, amiben nem az első szerelem maradt meg. (Bár az egy eléggé kegyetlen, kegyetlen könyv.)

Na, de térjünk vissza Julianre, aki megnyerte a szívem, és végig neki szurkoltam („Ez az Julian! Ne hagyd magad! Szerezd meg a csajt, a srácot meg verd agyon, ha hozzáér a pofikádhoz!”… meg ilyenek)

Hát, végül nem jött össze, amit akartam, de legalább az írónő volt olyan kegyes, és nem taglalta, ahogy Lena összetöri a szívét. (Beugrottam volna a könyvbe, és megrángatóm a csajt…)

Összegezzünk!

Mennyire jó pasi: 10/10*

A sorozat, amiben szerepel: Delírium

Személyiség: Higgadt, de ha Lenáról van szó, néha elveszti a fejét. Kedves, barátságos, bátor, túlélő (hát túlélte a vadont, na), nagyon édes, és imádooooom!!! <3

Jennifer A. Nielsen: The runaway king - A szökött király (Hatalom-trilógia 2.)

Sziasztok!

Először is bocsánatot szeretnék kérni attól a egy-két max. három embertől, aki néha idetéved a blogomra, amiért csak most írok, de elkezdtem nézni egy sorozatot, meg írnom kellett a saját "regényemet" szóval egyszer csak azt vettem észre, hogy 11 napja tettem ki utoljára bejegyzést. Szóval ismét bebizonyosodott, hogy megbízhatatlan vagyok, de most ezen a borongós nyári napon érzem az "erőt" úgyhogy térjünk is rá mai könyvünkre a The runaway king - A szökött királyra.

Történet: Igazából bemásolhatnám a fülszövegét, de abból semmit nem tudtok meg istenigazán, szóval most én mesélek. *dörzsöli a tenyerét* MUHAHAHA.

Szóval a történet szerint, Jaron királyt egy hónappal a koronázás után máris meg akarják ölni, és a "vének tanácsa" (igazából nem ez a nevük, de ez jobban passzol) úgy dönt, a további támadások elkerülése végett Jaront elküldik a kastélyból, és helyére kiválasztanak egy uralkodót, míg nagykorú nem lesz. De aki ismeri Jaront az tudja, hogy ezt nem hagyja annyiban. Megszökik a kíséretétől, és útját a kalózok felé veszi, akik már egyszer végezni akartak vele. 

Személyes vélemény: Ismeritek azt az érzést, hogy nagyon szerettek egy könyvet és a folytatását egyszerűen féltek a kezetekbe venni, hátha csalódást okoz az elsőhöz képest? Ha pedig végre belekezdesz, akkor azért nem haladsz, mert nem akarod, hogy vége legyen? Na, én most ezt éltem át. Ezért tartott négy napig mire elolvastam. Az se segített  problémámon, hogy még nincs harmadik rész.

A sztori most már kezd egyre komolyabbra fordulni, egyre inkább fenyeget a háború, most már sokkal veszélyesebbek az ellenfelek (Conner... ugyan már... amatőr) és a szerelmi szálból is lesz végre valami. Csak nem az amit én akarok...

A szereplők továbbra is eszméletlen jól vannak összerakva.

Jaron... oh, Jaron. Most már komolyan szükségem lesz arra a masinára, amivel karaktereket lehet áthozni a könyvekből. Továbbra is csak úgy ontja magából a remek beszólásokat. Ismét megvillantja zsenialitását, és többet mutat a kételyiből az apja és maga felé, hogy vajon az apja tényleg olyan rossz király volt, és hogy ő maga vajon elég jó a népének. Ettől pedig legszívesebben beugrottam volna a könyvbe, agyon ölelgettem volna, és biztosítottam volna felőle, hogy nekem ő az abszolút legjobb király. Persze valószínűleg úgy se hagyta volna...

Mott és Tobias kicsit el lett hanyagolva, amit sajnáltam, de helyette jöttek mások, mint pl. Fink és Erick.

Erick nem nyerte el a szívem, de nem is szerepelt annyit.

Fink nagyon "komoly" karakter. A Jaronnal való szóváltásai viccesek voltak, de nem fűzök hozzá sok reményt, hogy a harmadik részben nagy szerepe lesz.

Devlin nevéről nekem mindig az angol devil szó jut eszembe, és gondolom ez nem véletlen. Akkár szimpatikus gonosz is lehetett volna, mert elég agyafúrt, meg minden, de elkövette azt a hibát, hogy ártani akart az én drága Jaronomnak, szóval őt utálom.

Imogent én tényleg kedveltem az első részben, és még most is. Az se utolsó szempont amit a virágokkal művelt, de annyi veszélyhelyzetet idézett elő, hogy már magamban morogtam, hogy minek ment ő egyáltalán abba a hülye táborba.

Roden pedig... húúú, gyerekek de kinyírtam volna ezt a kis... ... ... ...-t. De a végén úgy döntöttem kap majd egy esélyt még a harmadik részben. De csak akkor bocsátok meg ténylegesen, ha életét áldozza Jaronért. Tényleg nagyon megutáltam. :D

Megjegyezhetetlen nevű hercegnő nevét talán majd a harmadik részben végre megjegyzem (azt már tudom, hogy A-val kezdődik). Az elején jól megtévesztett, de végül is nincs vele baj. De akkor sem jöhet össze Jaronnal! 

Összegezzünk!

Borító: Ez is hozza az első rész formáját. Nekem tetszenek az ilyen egyszerű borítók, szóval 10/10

Akit imádtam: Talán nem okoz túl nagy meglepetést, de Jaron, Jaron, Sage, Mott, Fink, Jaron

Akit utáltam: Roden és Devlin 

Amit imádtam: A világ, a feszült légkör, Jaron belső gondolatai és a körömlerágós jelenetek.

Amit utáltam: - 

Végső összegzés: Mindenkinek kötelező, aki szereti a hatalmi harcos dolgokat, a Jaronhoz hasonló karaktereket, és... igazából mindenkinek ajánlanám.

5*/5

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg (Hatalom- trilógia 1.)

Sziasztok!

Hadd mutassam be nektek ma az új Bibliámat, Jennifer A. Nielsen új sorozatát. Vagy legalábbis annak az első részét.

Nagyon régóta vártam erre a sorozatra, amit egy másik blogger oldalán ismertem meg, de bizonyos akadályok miatt nem tudtam eddig sort keríteni rá.

Most viszont megszereztem a már megjelent két részt és miután megölelgettem őket, meg minden, neki láttam az olvasásnak.

A történet: Egy merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút. 

Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. 
Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból. 
Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. 
Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.

Az én véleményem: 

Fél oldal. 

Ennyi kellett ahhoz, hogy megimádjam Sage-et és magát a könyvet is. Rég olvastam hatalmi harcról szóló könyvet, pedig szeretem őket. (Na, majd ha végre ráveszem magam a Trónok harcára...) Az eleje nem mondhatnám, hogy túlzottan izgalmas volt, mivel a fülszöveg sacc per kábé elmondja a könyv 50 oldalát, de még így is van, ami váratlanul ért. Aztán mikor megérkeztek Farthenwoodba, olyan izgatott lettem, mintha csak én is a könyvben lettem volna. A Sage iránti rajongásom pedig oldalról oldalra nőtt. Igazából a többi karakter közül Sage-en kívül csak két ember volt, akit nem küldtem a pokol legmélyebb bugyraiba egyszer sem, ami azért jó, mert szeretem az utálható karaktereket (ne keressétek a logikát), és itt volt egypár.

A világ kellemes, középkori hangulatot áraszt, bár a könyv végére kapunk egy kis háborús feszültséget, ami ígéretes kezdet a második részhez. És remélem a többi országba is kapunk betekintést, mert engem kíváncsivá tettek.

A történtnek volt egy kiszámítható vonala, de az írónő még ebbe is képes volt egyszer-kétszer elbizonytalanítani. Ezen kívül azonban volt jó pár "erre nem számítottam" pillanatom. Valamint érdemes figyelni Sage legkisebb megmozdulását, gondolatát is, mert van ami csak  végén nyeri el az értelmét, addig pedig lehet rajta rágódni, hogy vajon ez miért volt, mivel, bár Sage szemszögéből ismerhetjük meg a történetet, a fiú végig félhomályban tart minket. 

A szerelmi szál gyengécske, de én azért érzem még a szerelmi háromszög lehetőségét is, és már le is tettem a szavazatomat.

A karakterek: 

Sage (bár én nem egészen így
képzeltem el, de azért átadja a lényeget)

Sage: Lehet, hogy már említettem, de imádom a gyereket. Pimasz, bátor, nagyszájú, okos, ravasz, agyafúrt, számító (nem rossz értelemben) és szellemes. Remekül van kidolgozva. Összetett karakter, aki az egyik pillanatban csak egy nagyszájú árvának tűnik, a másikban pedig már olyan, mint egy ravasz politikus. Kötelesség tudó is, mert bár ne akar király lenni, mégis vállalja ezt a szerepet, mert tudja, hogy jó király lenne. Ugyanakkor üdítően hatott, hogy nem mondható éppen hősiesnek, aki bátran néz szembe a halállal. Nem, neki esze ágában sincs meghalni, és minden eszközt megragad az élethez. A fájdalmat sem tűri zokszó nélkül, és ettől lesz igazán emberi. Ugyanakkor nagyon jó színész is, azt meg kell hagyni... Amúgy engem egy hangyányit Dayre emlékeztetett a Legenda trilógiából, de nem annyira, hogy zavaró legyen.

Imogen: Róla nem igazán tudok ódákat zengeni. Meglátszik rajta, hogy nem volt könnyű élete, és elég vissza húzódó, de én látom benne a kemény csaj szikráját, csak le kell küzdenie azt a téveszméjét, hogy ő csak egy cselédlány és az is marad.

Bonyolult nevű hercegnő, akinek nincs kedvem megnézni, hogy hívják: Az én fantáziám szerint a szerelmi háromszög jövendőbeli harmadik tagja. Már csak azért is, mert ő Jaron herceg menyasszonya. Mondanom sem kell, nem neki fogok szurkolni, de alapvetően nincs vele semmi baj.

Conner: Őt elküldtem a pokolba. Nem is egyszer... Hataloméhes kis görény, aki előszeretettel fitogtatja a hatalmát. Megérdemelte a sorsát.

Mott: Őt is elküldtem egyszer melegebb éghajlatra, de igazából nincs vele gond, csak túlságosan lojális Connerhez. De remélem a következő részben Sage oldalán látom viszont.

Tobias és Roden: A két másik fiú, akik a koronáért harcolnak. Ezáltal nálam rögtön lecsúsztak a szerethető karakter posztról, később pedig meg is erősítették a döntésem. Roden erősebb, míg Tobias műveltebb, és mindkettejüket könnyű lenne bábkirálynak használni, még ha ezt tagadták is. És elég aljas eszközöket használtak a céljuk eléréséért. Jó, Sage se játszott mindig tisztességesen, de neki megbocsátjuk (nem vagyok elfogult) De Tobiasnak végső soron megbocsátottam.

Összegezzünk!

Borító: 10/10

Egyszerű, nagyszerű, szimbolikus, és simogatni való.

Akit imádtam: Sage, Jaron, Mott, Sage és Errol

Akit utáltam: Cregan, Conner, Roden

Amit imádtam: A világ felépítés, Sage cselekedeteit, azt, hogy trilógia

Amit utáltam: Most szívem szerint a korbácsolást mondanám, de igazából az bizonyos szempontból szüksége volt, hogy bizonyítsa, Sage se sérthetetlen.

Összegzés: Én mindenkinek csak ajánlani tudom, mert tényleg szellemes, izgalmas, jó történettel, jó világgal, és jó karakterekkel. És van benne egy Sage. Mi kell még? 

5*/5

Benina: A boszorka démona (avagy hogyan tegyünk idegronccsá engem)

Sziasztok!

Ma egy számomra meghatározó könyvről fogunk beszélni, mivel azt hiszem ennek a könyvnek a hatására lett egy jó időre elegem a YA fantasy műfajból. De ha mégis olvasni fogok akkor megnézem a létező összes weboldalon lévő értékeléseit. Most óvatlan voltam, és az első rész alapján kezdtem neki ennek a "műnek". 

Életem legrosszabb két napja volt az elolvasás...

De hogy mi is ez a könyv, és mivel érte el azt, hogy az ideg összeroppanás szélére kerüljek? *eszelősen kuncog* Mindjárt megtudhatjátok.

A boszorka démona Benina Bíborhajú sorozatának második része. Talán hallottatok már róla, talán nem, ezért elárulom, hogy a hölgy magyar. 

Vannak emberek, akik Jókaiból és Móricz Zsigmondból kiindulva nem szívesen olvasnak hazai íróktól, de én nem vagyok köztük, így teljesen előítéletmentesen, izgatottan, egy új kedvenc sorozat ígéretével indultam neki az első résznek...

És nem lettem lenyűgözve. Pedig minden  a helyén volt. Izgalomban is bővelkedett, a szerelmi szál pedig szívmelengetőre sikeredett. De mégis hiányzott belőle az, ami kiemelhetné a tömegkönyvek közül. Egy dolog azonban mégis akadt ami miatt folytatni akartam: Milan.

Az a srác alig szerepelt, de rögtön szimpatikus lett a maga pimaszságával. Ráadásul tudtam, hogy a negyedik rész az ő könyve, és úgy voltam vele, nem olyan rossz a sorozat, hogy nem bírjam ki addig, amíg azt is elolvashatom, utána pedig eldöntöm, hogy a további részekkel próbálkozzak-e.

Így kezdtem neki a második résznek. Na de lássuk miről is szól ez a számomra oly kedves mű (csúnya szarkazmus: egy féle jele annak, hogy kicsit nagyon mérges vagyok)

A történet:

Alig két hónap telt el azóta, hogy a boszorkányok legyőzték a zsoldosokat, és egyezséget kötöttek az Üldözőkkel. Claire és Kellan új városba költöznek, elkezdik az egyetemet. Próbálnak minél átlagosabban élni. Hétköznapi életük azonban nem tart sokáig…

A Bölcs tudja egyedül, miért ad Claire-nek egy különleges ajándékot, és a Bölcs látja egyedül, ezzel merre fordul Claire élete.

Aztán hirtelen feltűnik egy soha nem látott ismerős,

és elszabadul a pokol!

Egyik csapás követi a másikat, és csupán egyetlen lény van, aki képes segíteni Claire-nek átvészelni az új helyzetet élve és ép elmével:

egy ellenség.

FIGYELMEZTETÉS! 

Az inenntől következő szöveg obszcén tartalommal rendelkezhet, valamint erősen spoileres lehet, és ezekkel megsértheti kiskorú (az írója is az, de mindegy) olvasóink lelkivilágát.

Köszönjük!

Személyes vélemény(MUHAHAHA, végre kiadhatom magamból, minden szenvedésem): 

Szóval, nem tudom feltűnt-e már az eddigiekből, de ez a könyv nem nyerte el a tetszésemet. És én ilyet ritkán mondok. (Eddig csak 3 esetet tudok amikor legszívesebben megrázogattam volna az írót, hogy ezt meg mégis hogy képzelte... és az egyik ez a könyv)

Nem is a történet volt, ami nem tetszett, mert elég fordulatos volt meg minden, az író pedig kétségtelenül tud írni. Bár inkább ajánlanám neki az erotikus műfajt, de ez már részlet kérdés.

Néhol hiányoltam a helyszín leírást, pl a Hamuvilágban, de ez nem volt gond. Úgy is csak arról tudott volna írni, hogy minden elpusztult, meg ilyenek, de amikor Kellanék bekerültek abba a barlangba, vagy szobába, vagy tudom is én, kicsit zavart voltam, hogy most ez meg az hogy került oda, de ezt is elnézem, mert nem lehet minden tökéletes (bár ha már kiadnak egy könyvet, abban legyen már követhető a cselekmény...) 

Akkor mi is volt a probléma?  A szereplők talán?

Majdnem eltaláltad ifjú Hang a fejemben. De az a helyzet, hogy

Wenworth-ot nagyon megszerettem. Moriah-val sem volt semmi gondom. Jorja hozta a formáját. Kellan sem az első sem ebben a részben nem nyűgözött le, bár gazdagította a repertoáromat egy nagyon szép idézettel.

A probléma Claire Ártatlan Tisztaszívű/vérű White volt.

A fájdalom haragba csapott át. Hirtelen minden vörös lett. Izzott az ég és forróság ölelt körbe. Kellan meghalt. Hát kövesse őt a gyilkosa is!

Ennél a pontnál még azt mondtam: "Ez igen, én is ezt tenném, ügyes kislány!"

De ez igazából durván a könyv 30. oldala, és miután a csajban tudatosul, hogy a szerelme meghalt, kezdett fokozatosan egyre idegesítőbbé válni.

Lehet, hogy kőszívűnek tűnök, de nem vagyok az. Én is agyon sajnáltam Kellan halálát és teljesen át tudtam érezni Claire szenvedését, csakhogy Miss Világközepe egy kicsit túllőtt a célon. Gyakorlatilag az sem érdekelte volna nagy bánatában, hogyha az egész világ romba dől, márpedig szerintem Bíborhajúként ezt nem engedhette volna meg magának. ehet, hogy ő nem akarta ezt a posztot, de attól még megkapta, és szerintem hatalmas önzőségre vall, hogy kis híján megölte magát a nagy szenvedésében. 

De ez még csak egy kisebb problémám volt vele. 

Később mikor átkerült a Hamuvilágba határtalan fanatizmusról és ostobaságról tett tanúbizonyságot. A fanatizmusra nehezen tudnék kézzelfogható bizonyítékot felhozni, de a könyv végéig olyan érzésem volt, hogy amit ezek ketten egymás iránt éreznek az nem szerelem, csak fizikai vonzódás, meg olyan szintű ragaszkodás a másikhoz, ahogy a drogos ragaszkodik az anyaghoz (de ez inkább a harmadik részben csúcsosodott ki). Persze, lehet, valaki így írná le a szerelmet, de szerintem  a szerelem nem arról szól, hogy semmi más nem létezik számodra csak az adott illető és érte még világokat is romba döntenél (mert hogy ők megtették volna egymásért, ebben egy percig sem kételkedek), hanem inkább az, hogy ha tehetnéd minden idődet vele töltenéd, mellette biztonságban érzed magad, alapjáraton jó érzés mellette lenned, satöbbi. Claire és Kellan kapcsolata pedig nem igazán ezt tükrözte, hanem inkább elvakult ragaszkodást. 

Az ostobaság pedig ott igazolta magát legjobban, mikor Kellan kiszökött onnan, ahol fogva tartották, és rátámadt a csajra, az simán tűrte, és még boldog is volt. (Nem tudom, ki hogy van vele, de nincs az a szuperszexi, totál szerelmes vagyok belé pasi, akinek hagynám, hogy megfojtson. De lehet, hogy csak nekem vannak ilyen képtelen képzeteim, és ez tök normális, ha szeretsz valakit. Ez esetben bocsánat.) Aztán amikor Kellant leláncolva, vagy legalábbis mozgásképtelenül egy cellába tették Wentworth hajóján, nehogy valakit megöljön, különösen Clairet ne, az az idióta liba még Wentworthon kérte számon hogy miért nem tisztította meg legalább annak a vadállatnak a sebeit (Talán mert nem akart meghalni?! Elképesztő! :o ) Drogos tünet: a gondolkodás és logikai funkció hanyatlik

Meg azon a részen is kiakadtam kicsit, mikor Moriah megkérte, hogy velük mehessen a világukba Claire teljes közömbösséggel azt felelte: "Ameddig Kelan jön, nem érdekel ki tart még velünk." (emlékezetből van, bocs, ha pontatlan) Újabb drogos tünet: nem érdekli a külvilág, csak hogy megkapja az anyagot.

Az igazi sokk azonban a végén ért: Nagy csata. Mindenki harcol, kivéve Clairet (merthogy ő ugye bár nem ölhet, meg amúgy is egy viráglelkű kis szent, akit nagyon megrázna, ha valaki miatta halna meg), Danielt, és Moriahot. Feszülten figyelik az eseményeket, mikor Daniel fel akarja hívni unokahúga figyelmét valamire. Hangjába félelem bujkál. De Claire le se szarja mit akar, mert épp egy fénycsóvát küldenek a "szerelme" felé. Daniel ismét szól, de a lány csak akkor figyel fel nagybátyára, mikor annak megrándult a keze amivel a lányt szorította. Ő végre odanézett, de már teljesen mindegy volt, mert Danielt megharapta egy secuaz, ami - aki nem tudná - halálos az emberekre.

Daniel meghalt, Claire pedig tönkretett egy szerelmespárt (Lin és Daniel) a saját boldogságáért. Jó, persze, nem tudhatta előre. De azért mégis csak... Mikor pedig Lin szembesítette vele, hogy igenis mindenki meghal körülötte, és olyan mintha el lenne átkozva, később mindenki próbálta megnyugtatni a kis érzékeny lelkű Bíborhajút, aki épp magát önostorozta. (Nem mondom, jó ötlet, arra, hogy sajnáltassuk magunkat...)

Szóval ez lett volna számomra a Boszorka démona. Valószínűleg most Magyarország könyvmolyainak fele utálni fog, hogy hogy írhattam ilyet erről a zseniális könyvről (de komolyan a legrosszabb értékelése amit láttam moly.hu-n az két és fél csillag volt, amivel még így is messze túlszárnyalta azt, amit tőlem kap ez a... könyv *undorral a hangjában*

Jó, lehet kicsit igazságtalan vagyok, mert maga a könyv még a vajszívem miatt megérdemelt volna egy három és fél csillagot, de ezzel a r*banccal főszerepben... ki van zárva!

Kellan

Claire *morgás*

Nem érdekel, hogy néz ki a könyvben, nekem ő Wentworth

Összegezzünk!

Borító: Nem nagy durranás. Szép meg jelentősége is van ugye bár, de ennyi.

Akit imádtam: Wentworth, Milan, és Lin, csak sajnos nem pofozta fel Claire-t, de így is kitett magáért.

Akit utáltam: Talán most nagyon meg fogtok lepődni, de... CLAIRE, CLAIRE és az a r*banc Bíborhajú

Amit imádtam: Wentworth fejezetei nagyon aranyosak voltak

Amit utáltam: Claire létezése

Ajánlás: Védd magad tudatlan földi lény! Hidd el, ha nagyon el akarod olvasni Milan könyvét, nem lesz annyira érthetetlen a cselekmény , akkor se ha nem olvasod el ezt az izét. 

1/5

Az én "kis háremem 1. rész

Sziasztok!
Fantasztikusan ragyogó elmémmel kitaláltam, hogy összefogom írni az összes pasit a könyveimből, akikbe menthetetlenül beleszerettem (nyugi, nincs olyan sok), és  közzéteszem egyikőjükről szőtt véleményemet (gondolom rájöttetek, hogy mindegyikben benne lesz, az imádom szó). Ez eléggé spoileres lehet, szóval csak óvatosan!

Az első háremtag nem más, mint… *dobpergést kérek*… Newt az Útvesztő trilógiából! (jeeee, a közönség vadul tapsol :D )

-Köszöntjük kedves nézőinket! A most következő adás, a méltán híres „Lyra kedvenc pasijai könyvekből” sorozat első része. Itt van mellettünk a műsor ihletője, Lyra, kérlek, mesélnél nekünk a második háremtagról?

-Persze, nagyon szívesen. A mai pasink Newt (vezetékneve számomra ismeretlen) James Dashner Útvesztő című trilógiájából.

Gondolom, nem árulok el sokat, ha megmondom, ő volt az egész sorozatot nézve is a kedvencem. Már az első pillanatban, mikor Tommy-nak szólította Thomast, én tudtam, hogy ez egy gyönyörű kapcsolat kezdete… Később pedig csak egyre fokozódott ez az érzés, míg végül oda jutottam, hogy felőlem az egész bolygó kipusztulhat a Kitöréstől, ha Newt életben marad. De persze biztosítottam volna neki társaságot. ;)

Igazából a külseje elég átlagos, szőke haj, nem jut eszembe, vagy talán nem is említik szem, szóval tök normális. De a belseje, ami tele van optimizmussal, derűlátással, élni akarással… na, ez volt az, ami levett a lábamról.

Sajnos szerelmi szállt nem csempészett be az író, de figyelembe véve a végkifejletet, talán jobb is így…

Na, de most már tényleg nem bírom, szóval jöjjön a SPOILER! (tü-tü-tü-tűűű (ez kürtszó akart lenni))

A harmadik rész, ahogy az várható egy ilyen típusú könyvtől, eléggé meghalós (bár a másik kettő is), ezért nem volt meglepő, hogy „elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt”, de ahogy Newt-tal bánt az író az valami eszméletlen köcsögség (meg egy másik is, de az hihetetlen spoiler lenne, és nem a tárgyhoz kapcsolódik) hogy legszívesebben sírtam, dühöngtem és ordítoztam volna kínomban (a sírás meg is volt…)

Szóval az egész úgy volt, hogy a VESZETT-es ürge elmondja a srácoknak, hogy néhányan valóban elkapták a Kitörést, és én ennél a pontnál egyre csak azt hajtogattam, hogy csak ne Newt, csak ne Newt, legyn inkább Minho (pedig őt is szerettem)

Erre mi történt? Naná, hogy Newt kapta el… egy kicsit kiakadtam.

Aztán rögtön fellobbant a remény szikrája, hogy megtalálják a gyógymódot, és az egész csak egy rossz álomnak tűnik majd. Hát nem… Newt-on (haha Newton :P )  sokkal gyorsabban zajlottak le a betegség fázisai, ezért otthagyja a többieket, nehogy kárt tegyen bennük. (mily nemes) Thomasék azonban ezt nem hagyják csak úgy… de nem mesélem el az egészet, legyen elég annyi, hogy a végén Newt könyörög Thomasnak, hogy lője fejbe, amit ő meg is tesz.

Szóval, ja… végigbőgtem a Newt-tal kapcsolatos részeket, és elátkoztam az írót, de nem bánom, mert Newt örökké a szívemben él. (ez  de nyálas kijelentés volt…)

Összegezzünk!

Mennyire jó pasi: 8/10 de őt nem ezért szeretjük

Előfordulása: Az útvesztő trilógia

Személyiség: Mint már mondtam nagyon optimista, az útvesztőben eltöltött 2 év nyomott hagyott benne/rajta, de mégsem adta fel, és küzdött ameddig csak tehette, emellett ő tartotta össze a többieket. „A ragasztó”